Felnőtt óvodai műveszet

Ha óvodai falfelület, akkor én egyetlen dologra tudok gondolni: gyerekrajzokra. Honnan jött az újító ötlet?

Egyrészt adta magát az óvoda fizikai adottságai miatt: a hatalmas lépcső, amin értelemszerűen mindig csak áthaladunk és a rengeteg falfelület mellette, melyet mi is mindig gyerekmunkákkal díszítettünk – általában valamilyen „zöld ünnephez” kapcsolódó rajzzal vagy alkotással. Egyszer eszembe jutott: mi lenne, ha ezúttal a gyerekeknek mutatnánk olyan alkotásokat, amelyeket felnőttek készítettek, nem is gyerekeknek, de témájukban mégis közel állhatnak hozzájuk, illetve közel hozhatóak hozzájuk. Az első „külsős” kiállítás során azonnal kiderült, hogy izgalmas terepre tévedtünk, és elhatároztam, hogy a gyerekmunkák mellett rendszeressé tesszük egy-egy kortárs képzőművész kiállítását is.

Hogyan találkoznak az ovisok ezekkel a kiállított alkotásokkal?

Indirekt módon minden alkalommal, amikor szüleikkel vagy csoportjukkal elhaladnak a kiállítás mellett, illetve spontán és kötetlen módon kisebb csoportokban kivisszük őket a képekhez – teljesen önkéntes alapon: az vesz részt ezeken a foglalkozásokon, akinek van kedve, és amint megunja, vagy meggondolja magát, visszamehet a csoportba. Alapelvünk, hogy minél szabadabb asszociációkat szeretnénk előhívni a gyerekekből, minél kevesebb irányított kérdést teszünk fel nekik. „Kicsit nézzetek szét, járkáljunk körbe, figyeljük meg a képeket, és ha valakinek valamelyik képről eszébe jut valami, beszélgetne róla, akkor szóljon vagy vezessen oda.” Ilyenkor általában egy percig bátortalanul bolyonganak, aztán valaki mindig elkezdi, és utána már egymás kezéből kapkodják ki az enyémet, hogy mondhassák, amit szeretnének. Odavisznek ahhoz a képhez, amelyikről eszükbe jutott valami, és már mondják is.

Én bajban lennék egy ilyen gyakorlattal.

A gyerekek is nehezen tudják kifejezni a gondolataikat, inkább arról beszélnek, ami látható. Odahúz a gyerek a képhez és elmondja, hogy mit lát rajta. Erre én azt szoktam mondani – persze nagyon finoman -, hogy mi is látjuk, hogy mit ábrázol, de azt nem tudjuk, hogy ő erről mit gondol, mit érez vele kapcsolatban, és erre vagyunk borzasztó kíváncsiak. Nem azt kérdezzük, hogy tetszik-e, miért tetszik, mert akkor eleve a külsőségekre hívjuk fel a figyelmet, hanem a külső által közvetített belső tartalmat szeretnénk, ha átélnék.

Ez felnőtteknél sem megy könnyen...

Pont ezért nagyon fontosnak tartom azt, hogy egy látvány által kiváltott érzést, gondolatot meg tudjanak különböztetni magától a vizuális élménytől. Egészen fantasztikus látni azt, ahogy próbálják az érzéseket közel hozni a szavakhoz, és megérzik azt, hogy azok a szavak, amiket ismernek, és nap mint nap használnak, azok pontatlanok, nem eléggé kifejezőek egy művészeti alkotás által kiváltott érzés megfogalmazásához. Ilyenkor segítségként felajánlom nekik, hogy pl. mondjanak egy mesét a képről, és akkor a mese szavait ismerve és használva, közelebb jutnak saját érzelmi világuk tükrözéséhez.

Úgy tűnik, sokrétű ez a gyakorlat, rengeteg hozadéka van.

Azáltal, hogy megnézik a képeket egészen közelről is és távolról is, észrevétlenül is segítjük a rész-egész viszonyát meglátni, valamint a szempontváltás, a rugalmasság képessége is fontos. Fontos továbbá a színvilág és a hangulat összefüggése, amit a gyerekek ösztönösen megéreznek anélkül, hogy erről előzetes ismereteik lennének: hihetetlenül pontosan tükrözik vissza érzelmek és hangulat összefüggését. Apróság, de nem minden gyerek tudja, hogy nem lehet bármihez hozzányúlni, spontánul így ezt is megtanulják: mutatni lehet a képre a tollammal, de hozzáérni nem. Formálja, finomítja esztétikai érzéküket. Megtanulják azt is, hogy ez nem teljesítményhelyzet, nincs olyan, hogy jó válasz, illetve nem egy válaszra vagyunk kíváncsiak, hanem minden eredeti gondolatnak örülünk. Az érzelmeiknek a megfogalmazása nem csak az önismeret és az önkifejezés szempontjából lényeges, hanem az anyanyelvi kultúrájuk fejlődik, bővül. Tényleg sok mindenre jók ezek a “tárlatvezetések”.

Ahogy nézegettem a képeket, bevallom némelyiknél elkélt volna a segítség: az alkotás címe.

Az tudatos az egyes kiállításoknál, hogy nem írjuk ki a képeknek a címét, mert szeretnénk, hogy a gyerekek a spontán benyomásokat fogalmazzák meg, ne vezesse őket semmi.
A gyerekillusztrátorok munkái között is egyre több a formabontó, elgondolkodtató, absztrakt alkotás. Milyen többlet rejlik abban, hogy nem gyerek közönségnek szánt alkotásokat mutattok az ovisoknak?Azért tartom fontosnak, hogy ne csak gyerekeknek szánt illusztrációkat lássanak, mert a felnőtt öntudatlanul is hajlamos megkötni a gyerek fantáziáját azzal, hogy olyan dolgokat tár csak elé, ami szerinte a gyereknek való. Legyen szó akár az alkotóról, akár a szülőről – megszűrjük, hogy mit mutatunk nekik, amire persze szükség van, de ilyen értelemben többet is képesek befogadni. A gyerek minden olyat a sajátjának tud érezni, amiben saját élményanyagai alapján felfedez valamit, megérez valamit, megél valamit. Ezáltal tágul a szemléletük, fejlődik a kreativitásuk.

Minden kép alatt felírjátok egy papírlapra az asszociációkat. Zseniális ötlet!

Az első „külsős” kiállítás során még csak magamnak kezdtem el felírni a gyerekek reflexióit, majd annyira tartalmas anyag gyűlt össze, hogy a következőn már kiragasztottunk a képek alá egy papírt, hogy ott helyben le is tudjam jegyezni a válaszokat. Ez érdekes a szülőknek, szívesen olvasgatják őket; a gyerekeknek erősödik általa az önbizalma, hiszen megélik azt, hogy fontos, amit mondanak, figyel rájuk nem csak az óvónő, de a társai is, sőt, le is írjuk, megőrizzük azt, amit mond; valamint érdekes visszajelzés a kiállító művésznek.

A kommersz vagy a meglepő válaszok a jellemzőek?

Rengeteg érdekes dolgot tapasztalunk. Kiderült pl., hogy nem egyértelműen azok a képek indítják meg a gyerekek fantáziáját, amelyről felnőttként gondolnánk. A lejegyzett megállapításoknak a mennyiségéből már látványra kiderült az, hogy melyek azok a képek, amelyek a gyerekek körében valamiért népszerűek, és azok is, amelyek nem. A jelenlegi kiállításon van pl. egy olyan festmény, amin két alak búcsúja látható a ravatalon, mégsem feltétlenül erre asszociálnak a gyerekek, mert nincsen erről saját tapasztalatuk. Képzettársításaik mégis vannak, de nem ezt látják, hanem pl. olyan válaszokat mondtak, hogy: „A vízben áll két ember”, „Bementek a ködbe” „Sötét barlangban állnak, kis tó van előttük”. Vannak egyébként kifejezetten gyerek-témájú képek, pl. bohóc, vagy korcsolyázó kisfiú, ezek úgy tűnik unalmasak a gyerek számára, sokkal inkább megmozgatják őket a látszólag tőlük távolabb álló témák.

Fantasztikus megfigyelni és a lejegyzett válaszokból visszakövetni, hogy a gyerekek gondolkodása mennyire összecseng – holott nem is hallják egymás gondolatait. Egymástól függetlenül tesznek ugyanolyan megállapításokat ugyanazon képekről. Éppen ilyen érdekes azt is megfigyelni, hogy a gyerekek asszociációi mennyire rímelnek a művész belső világára, rímelnek-e? Ez abban érhető tetten, hogy az adott képről elmondott gondolataik összhangban állnak-e mondjuk az alkotó koncepciójával, amit meg szeretett volna mutatni az adott alkotással. Erre a képre pl. olyan válaszok jöttek, hogy katona, fáraó, pápa, huszár, miközben – amit ők nem tudhatnak, hogy – a kép címe Leány. Érdekes, nem?

Milyen művészek állítanak ki nálatok? Hogyan zajlik a kiválasztás?

A kiválasztásnál tehát nem szempont, hogy gyerekeknek szóló témájú képek legyenek. Magánemberként szívesen látogatom azokat a helyeket, ahol kortárs képzőművészek kiállításai láthatók: kávéházak, klubok, fesztiválok helyszínein, de volt már olyan, hogy terápiás központban vagy alkotóházban bukkantam olyan alkotóra, akinek a munkái megragadták a képzeletemet. Szabadon és ösztönösen dől el bennem, hogy ki az, akinek a lelkét szívesen megmutatom az óvodásaimnak.

Elsőként Wittmann Blanka festményeit állítottam ki, majd Szabó Lilla főiskolai hallgató képei következtek, jelenleg pedig Balogh István Péter Kokas Ignác-tanítvány, őrségi festőművész kiállítása van terítéken. A közeljövőben mesekönyv-illusztrátorok munkáit állítjuk majd ki a Móra Könyvkiadó együttműködésében. Izgalmas dolog ez, megéri néha bátornak lenni.

Két kiállítás között pedig vissza-visszatérünk a gyerekek munkáihoz, hiszen az ő alkotásaiknak továbbra is ott a helye a falon.